Rend és rettegés a gangon

A lépcsőházban visszhangzó nehéz bakancsok zaja elől hirtelen egy újabb ajtó vágódott ki a harmadikon. Fekete Zoltán viharzott le a fokokon, kezében a megszokott, sárgás műanyag mappájával. Bár az arca a kék villogó fényben kísértetiesen sápadt volt, és a szája sarka rángatózott a rettegéstől, a szabálymániája erősebbnek bizonyult a bénító félelemnél. Egyenesen Székely Ricsi felé vette az irányt, aki még mindig a lomok közé próbálta lábbal lökdösni az osztrák öblítős kartonokat.
– Ez menekülési útvonal! Azonnali bírság! – sziszegte Fekete, miközben a hangja megcsuklott a feszültségtől. Remegő kézzel tépett le egy papírt a mappájából, és egyenesen a legfelső kartonra tapasztotta. – Ötvenezer forint. Nem tűröm a lomokat!
Lent, a földszinti rendelő sötétjéből Dr. Szabó András lépett ki a folyosóra. Kulcsai fémesen csörrentek a zsebében, arca verejtékben úszott. Meglátta a sarokban álló Erikát, aki görcsösen szorította magához a gyereket.
– Erika! Menj be! Zárd be! – suttogta szaggatottan a doktor, miközben a szeme sarkából a közeledő rendőri egyenruhákat leste.
– De Bálint... ott van fent... – dadogta Erika, hátrálva a félhomályos beugróba.
Fekete Zoltán eközben már Dániel és Balog Henrik felé fordult. A közös képviselő kezében zizegett a papír.
– Maguk is! Oszoljanak! Csendháborítás! – kiáltotta rekedten, de a szemeiben ülő halálos rémület elárulta: csak a bürokráciába kapaszkodik, hogy ne kelljen szembenéznie a kapuhoz érkező hatósággal. A nehéz léptek ekkor elérték az első fordulót.