A követeléskezelő hálójában

A nehéz rendőri léptek áttörték a forduló csendjét: két egyenruhás bukkant fel a második emelet lépcsőfokain, zseblámpáik éles fénykévéje élesen végigsöpört a szűk gangon. Fekete Zoltán remegő műanyag mappája azonnal megállt a levegőben, de Dr. Balog Henrik még csak nem is pislogott. Az ügyvéd jéghideg nyugalommal lépett egyet előre, teljesen figyelmen kívül hagyva a közös képviselő tehetetlen bürokratikus hisztériáját.
A lépcsőházi zűrzavarra kisiklott a lakásából Molnár Máté is. A fiatal IT-s sápadt arccal szorongatta a telefonját, amelynek kijelzőjén még mindig ott virított a bank legutolsó, elutasító értesítése a bedőlt hitelről. Balog Henrik éles szeme azonnal elkapta a fiú rémült tekintetét. A kényszerarverező ingatlancápa pontosan tudta, mikor kell lecsapni: a hatósági kék villogók kísérteties fénye tökéletes lélektani díszletet biztosított a végső nyomásgyakorláshoz.
– Nem kellene ennyire izgulnia, Máté – szólalt meg Balog halk, szinte baráti, mégis fagyos hangon, miközben az egyenruhások közelebb értek. Lassan kihúzott a zakója belső zsebéből egy szárazon ropogó, hivatalos borítékot. – A törlesztési türelmi időük ma éjfélkor végérvényesen lejárt. A banki követeléskezelő átadta a teljes hitelportfóliójukat a cégemnek.
Máté torka elszorult, hátát a nyirkos falnak támasztva próbált levegőhöz jutni. A kiérkező járőr határozottan igazoltatásra szólította fel a lépcsőfordulóban tömörülőket, ám Balog Henrik egyetlen elegáns mozdulattal nem a személyijét, hanem az azonnali kényszerértékesítési eljárás elindításáról szóló határozatot mutatta fel nekik. A hatóság megérkezése nem védelmet hozott a lakóknak, hanem a biztos kilakoltatás fenyegető valóságát tépte rá a házra.