Rend a sötétben

Dániel egyetlen hirtelen mozdulattal kiszabadította a kabátját az idős asszony szorításából. Nem volt ideje Erzsi néni baljós figyelmeztetésén rágódni; a telefon kijelzője harminckét percre váltott, és a felettük lévő lépcsőfokokról nehéz, kimért léptek kopogása visszhangzott a félhomályban.
Fekete Zoltán bukkant fel a lépcsőfordulóban. A közös képviselő vékony szája kemény, szigorú vonallá szűkült, kezében pedig egy hordozható munkalámpa éles, fehér fénycsóvája pásztázta végig a vizes kőlapokat. A fénysugár azonnal megállapodott a fal tövében hagyott, üres zöldségesrekeszen.
– Mi ez a gyülekezés a sötétben? – csattant fel Zoltán éles, bürokratikus hangon. – A tűzvédelmi szabályzat negyedik pontja egyértelműen tiltja a menekülési útvonalak eltorlaszolását. Különösen most, amikor a hálózat bármelyik pillanatban végleg felmondhatja a szolgálatot!
Zoltán teátrális mozdulattal előhúzott a zsebéből egy piros, öntapadós figyelmeztető matricát, és teketória nélkül a rekeszre simította, majd Dániel felé fordította a lámpát.
– Kelemen úr! A maga emeletén sem tűröm tovább a szabályszegéseket. Ha a felújítási alap rendkívüli üléséig nem tisztázza az elmaradásait, a közösség nevében eljárok. Nincs kivételezés.
A távolból, a szuterén mélyéből Lugosi Jenő elfojtott operaáriája dörgött fel a vízvezetékeken keresztül, miközben a gangról Bordás professzor kiabálása hallatszott Tesla váltóáramáról. Dániel torka elszorult; Fekete úr szigora és Balog Henrik kíméletlen ultimátuma egyszerre nehezedott rá. Meg sem várva Erzsi néni válaszát, szótlanul átvágott a két lakó között, hogy elállja a saját ajtaját.