Az otthonka mögötti titok

Ricsi vállat vont, felkapta az osztrák kávés dobozt, és megindult lefelé, szorosan a korláthoz simulva. Dániel egyedül maradt a fojtogató csendben. A telefon kijelzőjén a számláló kíméletlenül pörgött visszafelé: harminchat perc maradt. A szívverése a torkában kalapált, miközben elindult az első emeleti lépcsőforduló felé, hogy elérje a saját ajtaját.
A lépcső alján azonban váratlan akadályba ütközött. Vincze Erzsi néni állt a résnyire nyitott ajtójában, mint egy éber kapuőr, megsárgult otthonkájának gombjait babrálva. A tekintete apró, szúrós tűként fúródott Dánielbe. A folyosó sötétebbik végén Bálint settenkedett át dühösen; a biztonsági őr önérzetét marta a féltékenység, amiért Enci felé sem nézett, de Erzsi nénit most legkevésbé sem a fia feszengése érdekelte.
– Hová ilyen sietősen, Dánielkém? – lépett ki az idős asszony a vizes kőlapokra, fojtott, vészjósló hangon. – Láttam, ahogy az a szegény Nóra lefutott a táskával. Maga meg csak áll itt, és azt a villogó kijelzőt szorongatja.
Dániel próbált félrelépni, de az öregasszony elkapta a kabátja ujját. Szorítása meglepően kemény volt.
– Ha a fekete kocsiban ülő emberre vár, hiába teszi – suttogta Erzsi néni, és olyan közel hajolt, hogy Dániel megérezte rajta a mentolos cukor szagát. – Dr. Balog Henrik fél órája intézkedett odalent. A saját füllemmel hallottam, ahogy a sofőrnek mondta: ha a boríték nem kerül elő a határidő lejárta előtt, a bank még ma éjjel elindítja a végrehajtást. Henrik úr nem viccel. Magának is küldött egy képet a tegnapi éjszakáról, ugye?
Dániel gerincén hideg futott végig. A kijelzőn a számláló átváltott: harminchárom perc maradt.