A megtömött utazótáska

Dániel reszkető kézzel húzta elő a telefont a zsebéből. A sötét kijelzőn egy elmosódott, éjszakai felvétel derengő képe villant fel: a tegnapi találkozója a kapu előtt, háttérben a sötétített üvegű terepjáró kontúrjával. A fotó alatt nem állt magyarázó szöveg, csupán egy ketyegő digitális számsor, ami alig negyven percet hagyott a döntésre.
Mielőtt felfoghatta volna a képernyőn látottakat, Nóra ajtója élesen kinyílt. A nő egy megtömött, fekete sporttáskát rángatott ki a folyosóra. A félig nyitott cipzár alól vaskos, gumipánttal átkötött borítékok és egy ismeretlen logójú autókulcs csúszott elő. Még a küszöbről utána nyúlt Réka, akinek a hangja fojtottan, de metszően csattant a hideg kövezeten:
– Ha most elmész azzal a táskával, Nóra, többet nem jössz vissza! Nem fogom tartani a hátam a te adósságaidért!
Nóra megdermedt, amikor szembetalálta magát Dániellel, de mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a lépcsőház alsó fordulójából vidám fütty hallatszott. Székely Ricsi bukkant fel a lépcsőn, vállán egy nehéz kartondobozzal, amiből prémium osztrák pörkölésű kávé illata áradt.
– Szép estét, szomszédok! – kurrantotta el magát Ricsi a szokásos, közvetlen stílusában, ám ahogy meglátta a feszült arcokat és a táskából kilógó papírokat, a mosolya egy pillanatra kővé dermedt. – Látom, a társasházi élet sosem alszik. Nóra, ha kell egy gyors fuvar a csomagtartóban, szólj bátran, épp leltározok.
Nóra választ sem adva, leszegett fejjel elrohant Ricsi mellett a földszint felé. Réka káromkodva vágta be maga mögött a lakásajtót, hogy a színezett üvegbetét beleremegett. Ricsi halkan leeresztette a dobozt a korlát mellé, közelebb lépett, és sokatmondóan Dánielre pillantott:
– Figyelj, Dániel, én nem ütöm az orrom más dolgába, de ha az a táska odaér, ahová szánják, ebből a házból hamarosan többen fognak költözni, mint szeretnének.