Remegő kéz a vaskorláton

Dániel lecsúsztatta a kijelzőt, ujja remegett a hideg fémen. A tegnap esti titkos kattintás, a névtelen rendszer-hozzáférés, amivel a saját egzisztenciális csődjét próbálta elodázni a cégénél, most bumerángként csapódott vissza rá. Ki tudhatta meg? Ki küldte a fenyegetést? A gázszag csak ürügy volt, a fojtogató levegő valójában a lebukás torkot szorító feszültségéből áradt. Rohannia kellene, letörölni a szerverről a nyomokat, de a lábai földbe gyökereztek.
A gang sötét sarkában, a kopott muskátlis ládák mögött a kisemmizett ex-légiós húzta meg magát. Rettegve figyelte a sárga sisakos alakokat; a fegyelmezett, egyenruhás mozdulatok régi, külföldi kudarcokat és eltitkolt meneküléseket téptek fel benne. Összehúzta magát, a nyirkos falhoz lapulva, nehogy a hatóság kék villogói rátaláljanak.
Eközben a földszintről feltörő vitát megelégelve Enci határozott léptekkel indult meg a lépcsőn felfelé. Nem akart többé asszisztálni a férfiak tehetetlen dühéhez, sem Bálint gyanús, feszült magyarázkodásához. Nóra második emeleti, kiadó szobája lebegett a szeme előtt – egy új kezdet, messze ettől a fojtogató mocsártól.
Bálint dühösen vetette utána a tekintetét a korlát mellől, de nem merte követni; a zsebében lapuló barna boríték súlya és a lelepleződés szele fogva tartotta a hatóságok gyűrűjében. Ricsi pedig a szuterén lejárójából, ökölbe szorított kézzel leste, vajon a tűzoltók mikor tévednek a pincerekeszek felé, ahol a megélhetését jelentő utolsó csempészáruk rejtőztek. A ház lakói, mint megannyi különálló sziget, saját félelmeik börtönében várták az elkerülhetetlen robbanást.