A klinika fojtogató csendje

Erika a kapualj homályából surrant be, szorosan a mellkasához ölelve a takaróba burkolt csecsemőt. Arca nyúzott volt a fáradtságtól és a folyosón terjedő fojtogató gázszagtól. Nem a lépcsőház felé vette az irányt, hanem egyenesen Dr. Szabó földszinti magánrendelőjének kopott faajtajához sietett, és egy halk neszeléssel besurrant a résen.
Bálint, aki eddig tehetetlenül állt a korlátnál, megdermedt a látványtól. Minden óvatosságot félretéve vetette magát a lépcsőn lefelé, cipője talpa csikorogva csúszott meg a nedves kövön. Épphogy befért a záródó ajtón, mielőtt a nehéz zár kattant volna mögöttük.
A rendelőben félhomály uralkodott, csak a gyógyszeres szekrény üvegén tört meg a kintről beáramló kék villogó fény. Dr. Szabó, a háziorvos, akinek arcára rásült az éjszakai kártyacsaták és az adósságok fojtogató súlya, elfordította a kulcsot a zárban. Erika a sarokban lévő vizsgálóasztal mellé húzódott, a csecsemő halk nyöszörgését próbálta elnémítani a takaróval.
– Mit keresel itt, Erika? – sziszegte Bálint, miközben a szíve a torkában dobogott.
Szabó doktor lassan feléjük fordult, zsebre dugott kézzel, leheletén olcsó konyak szaga érződött. Nem volt benne semmi orvosi kedvesség, csak a sarokba szorított ember rideg számítása.
– Nem ő az egyetlen, akinek itt dolga van, Bálint – mondta Szabó halkan, de élesen. – Balog ügyvéd úr nem vár tovább. Ha nem hozol nekem holnapig félmilliót, amivel megnyugtatom, akkor ez a kis családi idill itt a sarokban nem marad titok. Enikő az emeleten bizonyára nagyon örül majd a hírnek, hogy apuka lettél.