Kékes fény a kapualjban

A kapualjból hirtelen kékes fény vetült a belső udvar omladozó sárga falaira; a katasztrófavédelem nehéz szirénázás nélkül, de villogókkal gördült be a szűk utcába. Az udvaron állók egyszerre meredtek a vaskapura. Egy sárga sisakos, nehéz kabátos tűzoltó lépett be a folyosóra, kezében egy pittyegő gázérzékelővel.
Székely Ricsi arca elfehéredett. A csomagtartóból még kilógott egy karton csempészett osztrák öblítő sarka, de a rendőr főtörzs és a hatóságok együttes jelenléte teljesen megbénította. Gyors, kapkodó mozdulattal rácsapta a kocsi hátulját a rakományra, majd kulcsát zsebre vágva, leszegett fejjel elindult a szuterén sötétje felé, mintha ott biztonságban lenne a kutató szemek elől.
Bálint hátrálni kezdett Fekete Zoltán mellől. A biztonsági őr feszült tekintettel követte a tűzoltó műszerének monoton hangját, miközben zsebében a barna boríték súlyát szorította. Nem akart magyarázkodni, pláne nem a főtörzs előtt.
A második emeleten Kelemen Dániel tenyere izzadt a vaskorláton. Ebben a pillanatban a telefonja újra megremegett a markában. Az új üzenet még rövidebbre és közvetlenebbre sikerült: „A pince nem fog elrejteni.” Dániel felpillantott, és a szemközti folyosón meglátta a lakásából bizonytalan léptekkel kilépő Dr. Bordás Andrást. Az idős mérnök dühösen legyintett a gomolygó szagra: „Ha Tesla nem intézte volna a váltóáramot, még szellőztetni se tudnánk! R egyenlő U per I, ezt kéne mérniük, nem a semmit!” – dohogott az öreg, de szavait elnyelte a tűzoltó parancsoló hangja, ami a földszintről visszhangzott fel a gangok közé.