Rejtett üzenet a másodikon

A földszinti és első emeleti fojtogató csendből feláramló feszültség elért a második emeletre is. Kelemen Dániel a félig nyitott ajtó mögött állt, ujjai teljesen fehéredtek a kilincsen. Bár Fekete Zoltán ma is kötelező körútjára indult a házban, hogy a kiégett biztosítékokat lajstromozza, Dánielt teljesen hidegen hagyta a közös képviselő bürokratikus buzgalma. Nem a sötétségtől rettegett, hanem attól, amit a tegnapi sötétség takart.
A tenyere izzadt, ahogy lassan a zsebébe nyúlt. A telefonja kijelzője némán felvillant a félhomályban, éles kékes fénnyel törve meg a szoba fojtogató homályát. Egy ismeretlen, rejtett számról érkező rövid üzenet világított a képernyőn: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel. A döntésed nem marad következmények nélkül.”
Dániel gyomra görcsbe rándult, a pulzusa a fülében dübörgött. A tegnap esti elhamarkodott, kétségbeesett lépése – amellyel végleg felégette maga mögött a hidakat, hogy kitörjön a kilátástalan mókuskerékből – most visszajárt kísérteni. Görcsösen, kényszeresen újra és újra frissítette az üzenetküldőt, de újabb sor nem érkezett. A szobában csupán a saját szaggatott zihálása hallatszott.
Kilépett a hűvös előszobába, és az ajtó kémlelőnyílásához tapasztotta a homlokát. A folyosó üres volt, de a falak túl vékonyak voltak ebben a házban. Bárki küldhette: a szomszédos ajtó mögött lapuló Várkonyi, vagy bárki más, aki a tegnapi áramszünet leple alatt meglátta őt. A paranoia lassan, fojtogatóan kúszott be a bőre alá, miközben pontosan megértette: a tegnapi titok kapuját többé nem zárhatja be.