Kényszerpálya a másodikon

Dániel lassan lenyomta a kilincset, és kióvakodott a hűvös, huzatos folyosóra. A kijelző kékes fénye még mindig a tenyerébe égett, de a lépcsőházból felhallatszó kopogás kimozdította a dermedtségből. Nem Fekete Zoltán esetlen léptei voltak azok, hanem egy kimért, nehéz cipő egyenletes ritmusa.
Dr. Balog Henrik bukkant fel a fordulóban. Bőrmappáját a mellkasához szorította, öltönye még a homályban is makulátlanul feszült rajta. Nem zavarta a falakból áradó nyirkos sötétség; hideg, célratörő tekintettel haladt a tizes lakás felé, mintha a ház teljes áramkimaradása csupán egy kedvező piaci körülmény lenne számára.
Dániel önkéntelenül visszahúzódott az ajtófélfa árnyékába. Látta, ahogy az ügyvéd megáll Mátéék ajtajánál, és egy vaskos, hivatalos pecséttel ellátott borítékot csúsztat be a résen. A kényszerárverési figyelmeztetés alján ott lapult a szokásos, áron aluli vételi ajánlat is – a mentőövnek álcázott hurok, amellyel Balog felvásárolta a megszorult lakók otthonait.
– Zoltán ma is kötelező körútját rója a házban – szólalt meg Balog halkan, oda sem pillantva, ahogy elhaladt a félig nyitott ajtó mögött lapuló Dániel mellett. – De a biztosítékok cseréje nem oldja meg a mélyebb adósságokat, kedves Dániel. Magának sem ártana átgondolnia a lehetőségeit, mielőtt a dolgok végleg kicsúsznak a kezéből.
Az ügyvéd hangja száraz volt és részvétlen. Dániel rászorított a telefonra a zsebében. Párhuzamos csapdák feszültek a házban: miközben őt egy láthatatlan zsaroló fojtogatta a tegnapi döntése miatt, Balog Henrik nyíltan, papírokkal a kezében mérte fel a leendő áldozatait.