Rejtett hívás a korlátnál

A rendelő ajtajának csattanása még végigrezgett az első emeleti korláton, amikor Bálint a második emeleti folyosó sötétedő sarkában a telefonja kijelzőjére nézett. A zsebében mélyen megrezrenő készülék kijelzőjén Erika neve villogott. Bálint önkéntelenül a háta mögé pillantott, a lakásuk csukott ajtójára, ahol Enci a konyhában az esti vacsorát készítette, és a tányérok halk koccanása kihallatszott a gangra.
– Nem tudok most beszélni – suttogta Bálint a mikrofonba, miközben a lépcsőház hűvös korlátjára támaszkodott. A torka kiszáradt, tekintete a földszint felől derengő sárgás fényre szegeződött.
– Muszáj beszélnünk, Bálint – csattant fel Erika hangja a vonal túlsó végén, halk, de ellentmondást nem tűrő tónusban. – A biztonsági szolgálatnál már terjed a pletyka. A műszakvezető megkérdezte, miért kértem fizetéselőleget, és ha nem intézed el a gyerektartás első részletét vagy a lakáskérdést, elmegyek a rendelőbe ahhoz a kártyás orvoshoz, aki múltkor is kiírt. Nem érdekel, kit találsz ott.
Bálint tenyere izzadni kezdett a műanyag burkolaton. Odalentről, a pincéből nehéz, kimért léptek zajkészlete hallatszott: Fekete Zoltán már a lépcsőfokokat számolta felfelé, kezében a jegyzőkönyvvel. A férfi pontosan tudta, ha Erika megjelenik a Vászoly utcában, vagy ha Enci meghallja a lány hangját a folyosón, az egész gondosan felépített, álcázott élete kártyavárként omlik össze.
– Tíz percet adj, levágok a szuterén felé – felelte Bálint rekedten, majd kinyomta a hívást, mielőtt Erika bármit reagálhatott volna. A folyosó homályában megigazította a dzsekijét, és elindult a lépcső felé, épp abban a pillanatban, amikor Enci ajtókilincse halkan lenyomódott.