Pólya a földszinti homályban

Erika a lépcsőforduló félhomályában szorította magához a pólyába tekert csecsemőt, tüdeje zihálva kapkodta az udvarról beáramló fojtogató gázszagot. Nem nézett hátra, egyenesen Dr. Szabó András kopott réztáblás magánrendelője felé rohant. Bálint kétségbeesve robogott utána a lépcsőn, de már későn: a zárszerkezet élesen kattant, és a nehéz tölgyfa ajtó közvetlenül az arca előtt vágódott be.
– Erika, nyisd ki! Megőrültél? Enci bármelyik pillanatban leérhet a lépcsőn! – dörömbölt fojtott, rekedt hangon Bálint, miközben az üveges betét ablakán át próbált belátni a köhomályos előtérbe.
Odabent a rendelő dohszagú félhomályában Szabó doktor megránduló arccal támaszkodott az íróasztalnak. Szemei alatti sötét táskák arról árulkodtak, hogy a tegnap éjszakát is a kártyaasztal mellett töltötte, ahol végleg elveszítette a maradék méltóságát. A síró kisbabára pillantott, majd a tekintete lassan elhidegült. Nem nyitotta ki a zárat, csak a résnyire nyitott rendelőablakon keresztül hajolt ki.
– Elég a műsorból, Bálint – sziszegte a háziorvos, hangjában kétségbeesett, maró fenyegetéssel. – Balog Henrik már nem vár holnapig a pénzére. Ha fél órán belül nem szerzel nekem százezer forintot a kamatokra, most rögtön kisétálok a gyerekkel a gangra, és az egész ház – legfőképp Enci – megtudja, miféle mintaapa vagy te.
Bálint a korlátba kapaszkodva dermedt meg. A földszinti folyosón elakadt a lélegzete, miközben az utcáról az egyenruhások kiabálása és a kék villogók fénye szűrődött be az ajtó alatt.