A hatóság nehéz léptei

A Vászoly utca felől hirtelen kék fények kezdtek táncolni a kapualj repedezett falain. A távoli sziréna vonyítása az udvaron elhalt, helyét a nehéz dízelmotor alapjárati moraja vette át. A kisemmizett ex-légiós dühös arca egy pillanatra megmerevedett a villódzó fényben; a bosszúvágy helyét hirtelen a lebukástól való zsigeri félelem vette át. Megfordult, és némán visszahúzódott a szuterén sötétjébe, magára hagyva a kapuban reszkető Nórát.
Nóra nem várt: a táskáját magához szorítva rohant fel a lépcsőn, cipője sarka élesen kopogott a kövön. Dániel a másodikon, az ajtaja mögül hallgatta a közeledő lépteket, miközben a telefonja újabb rezgéssel figyelmeztette: az idő lejárt. De a folyosón már egy másik dráma bontakozott ki. Fekete Zoltán, a közös képviselő loholt lefelé a harmadikról, kezében egy megsárgult, dossziékkal teli táskát szorongatva. Szemüvege bizonytalanul csúszkált az izzadt orrnyergén.
A nehéz kapu csikorogva tárult ki. A Katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság egyenruhásai léptek az udvarra, orrukat fintorítva a pincéből felszálló, fojtogató gázszag és az elektromos vezetékek sercegő ózonillatának keverékétől.
– Fekete úr? – lépett előre a sárga sisakos tiszt, kezében egy műanyag mappával. – Lakossági bejelentés érkezett közvetlen életveszélyről. Ha a műszerek igazolják a gázkoncentrációt és a hálózati túlterhelést, azonnali kényszerfelújítást rendelünk el. Ha a társasház nem tudja garantálni a költségek azonnali fedezését, az épületet még ma este lakatlanná nyilvánítjuk, a lakókat pedig kilakoltatjuk.
Fekete Zoltán torka elszorult. A kezében tartott jegyzőkönyv papírjai zizegve remegtek. A ház csapdába esett, és a menekülőutak egytől egyig lezárultak.