Pletyka a félhomályban — új hang

Az elnémuló lépcsőházban a lakók lassan szétszéledtek a sötétedő ajtók mögé. Kelemen Dániel a második emeleti korlátnak támaszkodva próbálta csillapítani szaporodó légzését, miközben zsebében a telefon képernyője felizzott egy újabb, névtelen digitális üzenettől. A munkahelyi kiégés és a házra nehezedő kényszerárverés fojtogató hálója elől lefelé indult a lépcsőn, remélve, hogy észrevétlenül kijuthat a kapun.
Az első emeletre érve azonban a félig sötét folyosón halk nyikordulással tárult ki az egyes lakás ajtaja. Vincze Erzsi néni lépett ki a homályból, kezében egy kopott portörlővel. Szemei habozás nélkül szegeződtek a fiatalemberre.
– Maga is hallotta ezt a sok szörnyűséget, Dánielkám? – kérdezte az öregasszony bizalmaskodó, fojtott hangon, közelebb lépve. – Zoltán ma is kétszer körbejárt az udvaron a jegyzőkönyveivel, de nem ő a leggyanúsabb. Tegnap este, mikor leszaladtam a szemétért, láttam azt a drága öltönyös embert. Tudja, aki Balog úrhoz szokott járni.
Dániel megtorpant, a lába szinte földbe gyökerezett.
– Csak most nem a tízesbe ment – folytatta Erzsi néni, s sötét mosoly suhant át az arcán. – A doktor úr rendelőjébe csúsztatott be egy sárga borítékot, pontosan tíz perccel azelőtt, hogy a villanyóra végleg leállt volna. Szabó doktor azóta ki sem dugja az orrát. Vajon mit rejtegethet abban a táskában, amit tegnap éjjel maga mögött húzott a szuterén felé, Dánielkám?
A kérdés úgy csapódott le a férfi tudatában, mint egy csapda. Erzsi néni apró, látszólag ártalmatlan pletykája hajszálpontosan rámutatott a tegnap esti elhallgatott eseményekre, amiket Dániel kétségbeesetten próbált eltemetni.