Piros cédula a szuterén felett

Ricsi még fel sem dolgozhatta a gázszagról szőtt komikus-rémült elméletét, amikor a felettük húzódó lépcsőfordulóban megszólaltak a jól ismert, szögletes sarokkoppanások. Fekete Zoltán lépkedett lefelé a negyedik emeletről, szorosan a mellkasához zárva vaskos, műbőr mappáját. A zseblámpája éles, hideg fénykévéje azonnal pásztázni kezdte a félemelet falait, majd megállapodott Ricsi karján, a toronyba rakott import kávésdobozokon.
– Székely úr! – emelte fel a hangját Fekete Zoltán, mély, hivatalos szigorral, amelyben nyoma sem volt a házban uralkodó pattanásig feszült bizonytalanságnak. – Százszor elmondtam már a közgyűlésen: a menekülési útvonalon, a lépcsőház közös területein tűzveszélyes csomagolásokat tárolni szigorúan tilos! A tűzvédelmi bírság tételeit személyesen Önre fogom terhelni a következő közös költségben.
– Zoltán bátyám, ne a kávémmal foglalkozzon! – csattant fel Ricsi, miközben dühösen feljebb tolta a dobozt. – Nem érzi ezt a szagot? Odalent a szuterénben valami nagyon nem kerek!
Fekete úr megvetően kihúzta magát, és fel sem vetette a tekintetét a pincelépcső sötétjébe. A zsebéből egy piros szegélyű, hivatalos figyelmeztető cédulát húzott elő. Dániel hallgatott, de a telefonja kijelzője még mindig melegen izzott a markában; a fojtogató gáz szaga és a közös képviselő könyörtelen bürokráciája közt teljesen satuba fogva érezte magát.