Pillantás a résből

A félemelet homályában a férfiak vitájának moraja visszaverődött a nyirkos falakról, de az első emeleti fordulóban már egy másfajta, fojtogató csend uralkodott. Bálint szaporázta a lépteit felfelé, keze a zsebében meglapuló borítékot szorította. A szívverése a torkában lüktetett – a hatósági káosz és Fekete úr kiabálása épp elég volt ahhoz, hogy a pánik elhatalmasodjon rajta, ám az igazi veszély sokkal közelebb leselkedett rá.
Az első emeleti ajtó halk nyikorgással résnyire nyílt. Vincze Erzsi néni vetemedett kárpitozású ajtaja mögül meleg, avas teaszag szivárgott ki a huzatos lépcsőházba. Az idős asszony fél szeme megvillant a sötét résben, ráncos keze lassan a biztonsági láncra simulva tartotta a keretet.
– Bálint fiam – szólalt meg halk, kaparós hangon, megállítva a férfit a lépcsőfokon. – Nem kell úgy rohanni. A földszinti kisboltban Marika néni már korán reggel mondta, hogy Zoltán ma is listázva járja a házat, de maga most nem a közös képviselő elől fut, ugye?
Bálint megtorpant, teste megfeszült a szűk lépcsőfordulóban.
– Sietek, Erzsi néni. Sok a dolgom – nyögte ki szaggatottan, elkerülve a vizslató tekintetet.
– Tudom én, tudom – bólintott lassan az öregasszony, és a rés kissé tágult. – Csak gondoltam, jó, ha tudja: dr. Balog úr tegnap éjjel nem az adósok papírjait tanulmányozta a kapualjban. Valami barna iratrendezőt szorongatott, pont olyat, amilyet az a fiatalasszony hord a babakocsi aljában. Éles a szemem, fiam, még a sötétben is látom, ki hová tartozik ebben a házban.
A hideg végigfutott Bálint hátán. Az információ lassan, de megállíthatatlanul mérgezte meg a levegőt, miközben Erzsi néni ajtaja némán kattanva zárult be mögötte.