Párolgó adósságok

A vaksötétben a felszálló forró gőz nehéz páraként telepedett a korlátokra. Molnár Máté a harmadik emeletről botorkált lefelé, telefonja halvány fényével tapogatva a lépcsőfokokat. Az elszálló lakáshitel törlesztőrészletei miatt hetek óta alig aludt, és most, hogy a ház gépészete is összeomlott, érezte a fojtogató pánikot. Biankával a tartalékaik végén jártak; egy újabb rendkívüli házkezelési kiadás a biztos anyagi bukást jelentette volna számukra.
A lépcsőfordulóban hirtelen egy alak körvonalazódott a gyenge fényben. Dr. Balog Henrik állt ott, jéghideg eleganciával, mintha a sötétség és a katasztrófa meg sem érintette volna. „Micsoda szerencsétlenség, Máté” – szólalt meg halk, kimért hangján. „Egy ilyen gépészeti katasztrófa után a közös képviselő kénytelen lesz azonnali, százezres rendkívüli befizetést kivetni minden lakóra. Fekete úrral már egyeztettem a felújítási alap megemeléséről.”
Máté keze megremegett, a mobil fénye ugrálni kezdett a falon. „Nekünk a törlesztőnk is alig megy... ezt már nem bírjuk el” – suttogta a tehetetlenségtől elcsukló hangon. Balog arcán felsejlett egy alig észrevehető, ragadozó mosoly. Pontosan tudta, hogy a hitelcsapda és a megemelt közös költségek kettős szorítása mikor kényszeríti térdre a párt. „Ha gondolja, holnap az irodámban átnézhetjük a szerződésüket. Van egy befektetőm, aki gyors készpénzért átvenné a tulajdonrészt, mielőtt a bank lépne.” A sötét folyosón Balog szavai úgy hangoztak, mint egy finoman záródó acélcsapda.