A sötétség algoritmusai

A második emelet sötétjében Kelemen Dániel ujja megmerevedett a kijelző felett. A beérkezett üzenet betűi – „A döntésed nem maradt észrevétlen” – ridegen világítottak a vaksötét szobában. A hirtelen benyújtott felmondása óta az adatelemzői agya mindenből mintázatokat és fenyegetést olvasott ki, de ez a mondat most jéghideg szorongással töltötte el. Ki tudhatja? Ki látta tegnap este? Az ajtó alól beszivárgó, nehéz, meleg gőz szaga keveredett a régi lépcsőház porával, miközben a folyosóról fojtott neszek hallatszottak.
Dániel óvatosan kilépett a nyirkos gangra, ahol a homályban a szomszédai mint kísértetek rajzolódtak ki a felszálló párában. Egy emelettel lejjebb Szabó Gábor görcsösen markolta a vizes vasgörbületet. Az autószerelő remegő vállal leste a sötétséget; rettegett a rá váró rendkívüli költségektől, amelyek a családi csőd biztos zálogát jelentették.
A sötét sarokba húzódva Erika szorította magához a kabátját, tekintetével a menekülőutat keresve. Rettegett, hogy a gomolygó ködben és a gépészeti káoszban valaki meglátja, és a Bálinttal közös titkai napvilágra kerülnek. A földszint felől eközben dr. Bordás András zseblámpájának gyenge fénye pásztázta a falakat. Az idős mérnök, aki máskor Tesla elveivel és fizikai törvényekkel kérkedett, most reszkető kézzel próbálta kitapogatni a biztosítéktáblát, miközben halk, bizonytalan motyogása elárulta mélyen gyökerező félelmét.
Dániel visszahúzódott a szobájába, és magára zárta az ajtót. A telefonja újra megrezdent a tenyerében, jelezve, hogy a sötétben valaki még mindig rajta tartja a szemét.