A főkapcsoló árnyéka

Kelemen Dániel a második emeleti korlátnak támaszkodva bámulta a telefonja kijelzőjét, amely még a hálózati sötétségben is vakítóan világított. Az imént kapott névtelen üzenet – „Tudom, mit töltöttél le tegnap éjjel. Nem maradhat a gépeden.” – jéghideg verítéket csalt a tarkójára. A pánik fojtogatóbb volt, mint a lentről felszálló, nedves gőzfelhő. Úgy érezte, a tegnap esti hirtelen döntésének súlya most végleg maga alá temeti, és minden gyanakvó lépés, ami a házban visszhangzik, az ő titkát keresi.
Közben a felette lévő lépcsőfordulóban dr. Bordás András reszketeg, de elszánt léptekkel botorkált a sötétben. Félelme ellenére mérnöki büszkesége hajtotta előre a katasztrófa felé. „R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kell! Ha most nem avatkozom be, a gépészet teljesen tönkremegy!” – suttogta maga elé kapkodva, miközben a falat tapogatta a főkapcsoló doboza után. Mögötte a lakásajtóban Etelka állt, arca fehéren világított a homályban. A nő rettegett, hogy a káosz és a hamarosan kiérkező hatóságok fényt derítenek a tegnap esti eltitkolt dolgaira.
András egy határozott mozdulattal feltépte a fémfedelet, és lecsapta a ház fő reléjét. A teljes, vaksötét csend azonnal rászakadt a lépcsőházra. A hirtelen beálló vakságot lentről, a rendelő felől egy tompa ütközés, majd egy fémből készült tárgy csörrenése törte meg a folyosó kövezetén. Dr. Szabó rendelőjének mélyén Erika görcsösen szorította magához a csecsemőt, alig merve lélegezni a sötétben. Pontosan érezte, hogy a titkuk már nem maradhat sokáig rejtve a gyanakvó lakók elől.