Papírok a sötét lépcsőházban

Bálint kitépte magát a rendelő nyomasztó félhomályából. Az ajtót csak résnyire nyitotta ki, hogy Erikát és a csecsemőt hátrahagyva felmérje a terepet. A folyosót elárasztotta a vaksötét; az emeletekről lehömpölygő lakók kiabálása és a dühös dörömbölés zaja visszhangzott a szűk falak között. Fekete Zoltán elemlámpájának sárgás fénysugara cikázott a magasban, amint a közös képviselő tehetetlenül próbált rendet teremteni a kaotikus áramszünetben.
Mielőtt azonban Bálint akár egyetlen lépést is tehetett volna a lépcső felé, a vaksötétből egy nyirkos, csontos kéz markolt a kabátja ujjába. Erzsi néni állt a forduló árnyékában, mintha csak rá várt volna a káosz közepén. A részeg kiabálást és a folyosói pánikot teljesen figyelmen kívül hagyva lépett közelebb, arcán a megszokott, merev szigorral.
– Ne rohanj úgy, Bálint – sziszegte az öregasszony, miközben egy nehéz, gyűrött barna borítékot préselt a férfi mellkasának. – A fenti cirkusz elmúlik, de ez itt megmarad. Ha holnap délig nem intézed el a törlesztést, ez a boríték Enci kezébe kerül. Minden számla, minden dátum, és a lány neve is, aki odabent lapul a gyerekeddel.
Bálint torka kiszáradt, a boríték éle szinte vágta a tenyerét. Zoltán léptei közeledtek a korlát mellett, de a fenyegetés súlya alatt a bérház minden más zaja elnémult.