A holnapi határidő

Bálint ujjai görcsösen rászorultak a durva papírra. Fekete Zoltán elemlámpájának hideg, fehér fénye már a lépcsőforduló falát súrolta, ahogy a közös képviselő dühösen magyarázott valakinek a felsőbb emeletről. Erzsi néni egyetlen nesztelen, kísérteties mozdulattal visszahúzódott a sötétebb sarokba, mintha ott sem lett volna, magára hagyva a férfit a zsarolás kézzelfogható bizonyítékával.
Bálint nem várt. Megfordult, és halkan visszalépett a rendelő félhomályába, rázárva az ajtót a kintről beszűrődő zajokra. A vaksötét szobában Erika a vizsgálóasztal szélén ült, a takaróba bugyolált csecsemőt a mellkasához szorítva. Az arcát csak a kinti utcai lámpák tompa, szűrt fénye világította meg, amely a rácsos ablakon át vetült a padlóra. Erika tágra nyílt, rémült szemmel nézett a férfira.
– Ki volt az? – suttogta a nő, hangjában a lebukástól való zsigeri rettegéssel.
Bálint nem felelt azonnal. A zsebébe süllyesztette a barna borítékot, de a papír nehéz sarka szinte égette a combját. Tisztában volt vele, hogy ha holnap délig nem szerez pénzt, Enci mindent megtud, és a közös életük kártyavárként omlik össze. Erika és a baba jelenléte ebben a nyirkos, adósságoktól bűzlő rendelőben hirtelen nem menedéknek, hanem halálos csapdának tűnt. Kintről, a folyosóról újabb fojtott léptek és suttogások hallatszottak; a ház lakói gyanakodva figyelték a sötétség minden apró neszét. Az idő könyörtelenül fogyott.