Papírok a félhomályban

A harmadik emeletről lefelé szűrődő halk mocorgás végiggördült a lépcsőház fordulóin, de az első emeleti gang sötét szegletében ez senkit sem érdekelt. Bálint éppen a szolgálati táskáját igazította meg a vállán, amikor a 4-es lakás ajtaja résnyire nyílt, s Erzsi néni lépett ki a homályból. Otthonkájának zsebéből egy vastag, megfakult barna boríték sarka kandikált ki, amit az öregasszony görcsös, bütykös ujjaival azonnal lefedett.
„Nem kell úgy sietni, fiam” – suttogta Erzsi néni olyan éllel a hangjában, ami felért egy hideg zuhannyal. „A kis Enci odaát épp teát főz. Még nem tud semmiről. De tudod te pontosan, milyen gyorsan átér egy papír a folyosó egyik feléből a másikba.”
Bálint megmerevedett, tenyérrel a vaskorlátnak támaszkodva. A bőre alatti idegek feszültek, mint a túlhúzott hurok. „Erzsi mama, erről már beszéltünk. Hagyja ki őt ebből! Amit kért, azt megcsinálom, csak Erika és a gyerek...”
„A gyerek létezik, Bálint, akárcsak az igazság abban a bizonyos borítékban” – vágott közbe az öregasszony halkan, szinte szánalom nélkül. „Ha nem intézed el a dolgot Fekete úrnál még ma este, s ha a jussomat nem kapom meg, Enci nemcsak az eltitkolt fattyadat fogja megismerni, hanem azt is, kicsoda valójában ez a ház. A tegnapi döntésednek ára van.”
A folyosó túloldalán hirtelen megcsikordult a zár, és Enci dugta ki a fejét, gyanakvó, riadt tekintettel mérve végig a sötétben álló párost. Bálint torka kiszáradt, miközben Erzsi néni csak egy sokatmondó, fagyos mosollyal simította végig a boríték peremét.