A kamatláb árnyékában

Dr. Balog Henrik a harmadik emeleti lépcsőfordulóban igazította meg a nyakkendőjét. A bőrmappája élével szinte vágni lehetett volna a feszült levegőt. Máté épp a kulcsaival szerencsétlenkedett a zárban, amikor az ügyvéd elegáns, jéghideg léptekkel mellé lépett. Máté tenyere azonnal izzadni kezdett: az elszabadult törlesztőrészletek és a félkész lakásfelújítás amúgy is a csőd szélére sodorták, Balog úr műmosolya pedig pontosan úgy festett, mint egy gyorsított kényszerárverési hirdetmény.
„Kedves Máté, hallom, Fekete úrral épp a felújítási alap emelését fontolgatjuk” – kezdte Balog olyan halk, mézesmázos hangon, mintha részvétet nyilvánítana egy elhunyt csőgörény miatt. „Tudja, a hátralékosok aránya aggasztó. De ha a banki hitele fojtogatja, a praxisom rendkívül rugalmas áthidaló kölcsönöket kínál az ingatlanja fedezetével.”
Máté szeme rángatózni kezdett. Pontosan tudta, mit jelent a doktor „rugalmas ajánlata”: Balog rátenné a ragadós kezét a lakásra, mielőtt a laminált padló egyáltalán megérkezne a Praktikerből. Ebben a szorongató pillanatban Székely Ricsi bukkant fel a lépcsőn, karjában egy gyanúsan illatos, felirat nélküli kartondobozzal, amiből osztrák öblítők halk koccanása hallatszott.
„Na mi van, mesterek, csődeljárási szimpozion a harmadikon?” – vigyorgott Ricsi, s miközben átnyomakodott közöttük, kendőzetlen lazasággal megveregette Balog méregdrága zakójának vállát. „Ügyvéd úr, nem kell egy kis prémium kávé? Féláron adom, garantáltan nem terheli meg a törlesztőt!”
Balog olyan mély undorral méregette a csempészt, mintha az egy vödör gépzsírt öntött volna az irataira. Máté kihasználta a váratlan elterelést: egyetlen gyors mozdulattal behátrált a lakásba, és magára rántotta az ajtót. A lépcsőházban ott maradt a fojtogató hitelcsapda szele, meg a hamisítatlan osztrák öblítőillat.