Neszek a sötét korlátnál

A folyosót elárasztó füstben egy apró, sárgás fénysugár vetült a korlátra. Vincze Erzsébet nem a zajra jött ki, ő már percekkel a robbanás előtt a kukkert szorongatta. Most egy öreg, elemes zseblámpával a kezében araszolt fel az első emeleti fordulóból, otthonka-zsebében csörgő kulcscsomóval.
– Ne tessenek úgy odalenni, Bordás úr – sziszegte Erzsi néni, miközben a fénykört Dániel megriadt arcára irányította. – Nem csak a gitáros kölyök mászkál itt a sötétben. Fél órája még a doktor úr rendelőjéből osont ki valaki egy vastag borítékkal, és egyenesen a kapu előtt álló fekete kocsiba ült.
Balog Henrik egyetlen hűvös pillantással intette le az idős asszonyt, de Bordás professzor elhűlve torpant meg. Dániel szorítása rászorult a telefonjára: az üzenet feladója túlságosan is rálátott mindenre.
Erzsi néni közelebb lépett Dánielhez, és halk, de az egész folyosón jól hallható hangon tette hozzá:
– Maga meg miért lapít ott a sarokban, Dánielke? Csak nem a földszinti orvossal cserélt üzenetet? Úgy láttam, a doki ma este nagyon keresett valakit a maga emeletén...
A megjegyzés dermedt csendet hagyott maga után. Nóra vakon tapogatózott tovább a kövezeten, miközben Balog lassú léptekkel megindult a lépcsőn lefelé, egyenesen a sötét kapualj irányába.