Néma tanú a rejtekhelyen

A szuterén lépcsőjén megfagyott a levegő, ám a bürokratikus csatározást hirtelen éles sikoly törte meg a földszinti kapualj felől. Ida rohant le a lépcsőn hanyatt-homlok, az arca halálsápadt volt, kezében a kislánya iskolatáskáját szorongatta.
– Miri nincs meg! – kiáltotta rekedten, a hangja visszhangzott a nyirkos falak között. – Egy órája meg kellett volna érkeznie a boltból, de a táskája a gangon hevert!
A hatósági intézkedés súlya egyetlen pillanat alatt elenyészett. A folyosókon felmordult a feszültség: a lakók figyelme a gázszagról és a lezárt ajtókról a sötétbe veszett kislányra terelődött. Székely Ricsi elengedte a korlátot, és zseblámpájával azonnal a hátsó udvar felé világított, miközben Fekete Zoltán tehetetlenül szorongatta a hivatalos nyomtatványait.
Miri eközben mélyen a szuterén leghátsó, elfalazott zugában kucorgott, a levetett kabátok halmaza mögött. Nem szándékosan bújt el, de amikor fél órával korábban belopózott a sötét tárolóba, meghallotta Dr. Szabó és Balog Henrik fojtott párbeszédét. Az orvos remegő hangon kérte a kényszerárverezési ügyvédet, hogy ne tegye tönkre, miközben a hamisított vényekről és a gyógyszeresszekrény hiányáról egyezkedtek.
A kislány szorosan a mellkasához húzta a térdét, a szíve a torkában dobogott. Túl sokat hallott, és most már nem merte elhagyni a búvóhelyét.