Néma rezgés a sötétben

A földszinti rendelő zárt ajtaja mögül kiszűrődő fojtogató alku zajai nem érték el a második emeletet. Ott, a saját lakása vaksötétjében Kelemen Dániel mozdulatlanul ült az íróasztalánál. Az áramkimaradás hirtelen csendet borított a szobára, de a fejében lüktető zaj ettől csak még elviselhetetlenebbé vált. Ujjai görcsösen szorították a mobiltelefont, melynek hideg, kékes villanása éles csíkot vágott az arcára.
Egy újabb névtelen értesítés érkezett. Csupán egyetlen sor állt a kijelzőn, de az szigorúan és pontosan utalt arra a végzetes lépésre, amit tegnap éjjel, a magányos órák kétségbeesésében tett meg a vállalati szerveren. Dániel gyomra görcsbe rándult. A hideg izzadság megült a halántékán, ahogy kényszeresen újra és újra frissítette a képernyőt, rettegve attól, hogy a következő üzenet már a rendőrségtől jön. A tegnap esti titok, amit eddig sikerült elrejtenie a világ elől, most fenyegető árnyékként vetült rá.
A szomszédos falak felől tompa neszek szűrődtek be: odalent a szuterénben Lugosi Jenő furcsa, részeg kántálással babrált a pincei főcsapnál, miközben a lépcsőházban Bálint lépteinek kapkodó visszhangja verődött vissza a hideg falakról. Dániel óvatosan az ajtóhoz osont, és a fémből készült kémlelőnyíláshoz szorította a homlokát. A vékony fa túloldalán a feszültség kézzelfoghatóvá vált, mintha az egész épület egyetlen gyanakvó szemmel figyelné őt.
A telefon újra megrezrent a tenyerében. Dániel lassan hátralépett az ajtótól, tudva, hogy a tegnap esti döntés szálai végérvényesen kibogozódtak, és a házban uralkodó káoszban már nincs hol elrejtőznie.