A sötétség árcédulái

Dániel rálépett a kilincsre, és a lassú fémes kattanás szinte megállította a szívverését. A lakás fojtogató csendjéből a lépcsőház hűvös, huzatos sötétségébe lépett, ahol a sűrű homályban épp egy halvány fénysugár pásztázta a korlátot. Bálint állt a forduló mellett, kezében egy gyenge fényű zseblámpával. A férfi arca sápadt volt, ujjai görcsösen szorították a műanyag házat; láthatóan őt is a lelepleződéstől való rettegés hajtotta ki a folyosóra.
– Te is hallottad? – kérdezte Bálint fojtott, szaggatott hangon, anélkül, hogy Dánielre nézett volna. – Lentről jönnek a hangok. Valaki a kapunál vagy a rendelőnél kaparászik.
Dániel nem válaszolt. Ujjai között a mobiltelefon kijelzője még mindig melegen izzott a zsebében. A névtelen üzenet nem hagyott kétséget: a szerverről tegnap éjjel eltüntetett fájlok nyomai valakinél ott lapultak, és az illető nem a távoli vállalati központból írt, hanem nagyon is közelről.
A felső emelet felől halk, kimért léptek zajlottak. Köves Dezső bá ereszkedett le a lépcsőn, kezében egy öreg, réztartóba állított gyertyával. A nyugdíjas nyomdász gáláns mozdulattal emelte meg képzeletbeli kalapját a sötétben, mintha mi sem lenne természetesebb a teljes áramszünetnél.
– Fiatalok, a sötétség meglazítja a nyelveket, de a papír mindig megőrzi a tintát – mondta Dezső bá csendesen, miközben a gyertyát a korlát szélességére helyezte. – Odalent a hatósági bejelentésekről suttognak. De maguknak nem a kívülről érkező fenyegetéstől kell félniük, hanem attól, aki a falakon belül gyűjti a botlásaink árcéduláit.
Dániel gyomra csomóba rándult. A szürke zónás öregúr mondata élesebben talált be, mint a zseblámpa fénye: a tegnap esti elhibázott döntése nem egy névtelen adatfolyamban veszett el, hanem a házban élő valaki markában vált zsarolási alappá.