A kényszeráron vett csend

A gyertya derengő fényében lassan megnyúltak az árnyékok a korláton. Dezső bá szavai még fel sem szívódtak a hűvös lépcsőházi levegőben, amikor a felsőbb emelet felől halk, de szokatlanul kimért léptek kopogása törte meg a fojtogató csendet. Dr. Balog Henrik ereszkedett le a lépcsőn. Élre vasalt nadrágjában és makulátlan zakójában úgy haladt a sötétben, mintha a házat sújtó áramkimaradás csupán egy jelentéktelen adminisztrációs hiba lenne a naptárában.
– A tintának valóban jó az emlékezete, Dezső bá – szólalt meg az ügyvéd jéghideg, kimért hangján, ahogy megállt a lépcsőforduló szélén. Egy vastag bőrmappát szorított a hóna alá, és sötét, éles tekintettel pásztázta végig a három férfit. – De a végrehajtási végzéseknek és a felmondott lakáshiteleknek még inkább.
Bálint önkéntelenül háttrébb lépett egy fokot, a kezében remegő zseblámpa fénye megbicsaklott a korláton. Balog Henrik halvány, élekkel teli mosollyal nyugtázta a mozdulatot. Pontosan tudta, kit hogyan szorít a prés: a földszinti boltban Marika néni már reggel arról suttogott, hogy az újabb fizetési felszólítások sárga borítékjai elárasztották a postaládákat. Az ingatlancápa ügyvéd nem csupán a pénzügyi csapdák fenyegetését hozta magával, hanem a könyörtelen kilakoltatások hűvös ígéretét is.
– Ebben a házban minden mulasztásnak ára van – folytatta Balog, miközben tekintete élesen Dániel szorongó arcára szegeződött. – És a lejárt határidők nem hosszabbodnak meg csak azért, mert kialudtak a fények.