Mérgezett mentőöv

Dr. Balog nem várta meg a közös képviselő és a hatóságiak további szópárbaját. Lassan, kimérten indult meg felfelé a széles kőlépcsőn, miközben a korlát hideg vasát éppen csak az ujjhegyeivel érintette. A harmadik emeleti lépcsőfordulóban Máté állt, kezében egy félbehagyott gipszkartonozáshoz használt spaklival. A fiú arca fehérebbre vált, mint a mész; a nyitott ajtón át tisztán hallotta a folyosóról felviszhangzó ultimátumot.
– Nem kapunk több hitelt, Máté – suttogta mögüle Bianka, hangjában fojtott pánikkal, ahogy a küszöbre lépett. – A bank a törlesztőrészlet legutóbbi emelése óta a határon tart minket. Honnan szednénk össze a ránk eső milliót két nap alatt?
Balog éppen előttük állt meg. Zakója belső zsebéből finom, kimért mozdulattal húzott elő egy nehéz, bordázott papírra nyomtatott névjegykártyát, és Máté felé nyújtotta.
– Nem kell feladniuk a méltóságukat, fiatalok – mondta a tőle megszokott halk, jéghideg és gépiesen udvarias hangon. – A kényszerfelújítási keret nélkül a lakásuk napokon belül teherré válik. Ám ha a kényszerárverés előtt átadják a követelést egy magánbefektetőnek, a fennmaradó összeggel tiszta lappal léphetnek ki a hurokból.
Máté átvette a kártyát, de a keze láthatóan remegett. Balog egyetlen éles pillantással felmérte a félkész lakásbelsőt, majd elégedetten lépett tovább a tizes lakás ajtaja felé.