Meredek lépcsőfokok

Enci tekintete jéggé fagyott, ahogy a kijelző fényében kirajzolódott a fekete-fehér felvétel. Nem kiabált, nem kérdezett semmit; egyetlen gyors mozdulattal megragadta a táskáját, és elindult lefelé a lépcsőn, eltolva útjából a még mindig értetlenül álló Székely Ricsit.
– Enci, várj! – kiáltott utána Bálint megcsukló hangon, de a lába nem mozdult. A telefon kisiklott a markából, és tompa csattanással landolt a betonfokon.
Dr. Balog Henrik halvány, elégedett mosollyal igazította meg a zakója hajtókáját. Kihasználva a széteső figyelmet, egy nyomtatott papírt és egy golyóstollat nyomott a teljesen leforrázott Fekete Zoltán kezébe.
– Írja alá a rendkívüli közgyűlés hirdetményét, Zoltán! Most. Holnap este nyolckor szavazunk. Ha a lakók nem tudják kifizetni az emelt alapot, a végrehajtási jog az enyém – suttogta az ügyvéd cold céltudatossággal.
Fekete keze remegett, de a hatósági lezárás réme elhomályosította az ítélőképességét. A korlátra támaszkodva, szinte öntudatlanul szorította a tollat a papírra.
Ekkor az első emeleti ajtó résnyire nyílt. Erzsi néni lépett ki a folyosóra, fekete otthonkájában, mint egy vészjósló árnyék. Nem a közös képviselőre nézett, hanem a lépcső alján megtorpanó Encire, majd a lefagyott Bálintra szegezte a tekintetét.
– Ugye mondtam, fiam, hogy a tegnap esti titkokat nem lehet a szőnyeg alá csúsztatni? – szólalt meg a vénasszony száraz, csikorgó hangon. – A Vászoly utcában a falaknak is fülük van.