A huszonnégy órás szövetség

Az ellenőr undorral tolta félre Székely Ricsi mogyorós pralinéját, és nyomatékos pofonként vágta a falhoz a sárga iratgyűjtőt. A bürokratikus ridegség még a csempész jól bevált pimaszságát is jéggé fagyasztotta. Dr. Balog Henrik kihasználta a pillanatnyi bénultságot: odalépett a korlátra támaszkodó, ziháló Fekete Zoltánhoz, és halk, tűhegyes szavakkal fordult a közös képviselőhöz.
– Ne a szívét féltse, Zoltán, hanem a szavazatokat – súgta Balog, miközben tekintete a harmadik emeleti korlátnál remegő Molnár Mátéra és Horváth Biankára tévedt. – Ha még ma este kiírja a rendkívüli közgyűlést, és megháromszorozza a felújítási alap hozzájárulását, a fiatalok törlesztője csődbe dönti őket. Holnapra önként fogják aláírni a papírjaimat. Magának megmarad a pozíciója, én pedig átvállalom a ház összes tartozását.
Fekete Zoltán szeme kerekre tágult a felkínált mentőöv láttán, ám mielőtt válaszolhatott volna, Bálint zsebében élesen megrezzent a telefon. A kijelző fényesre világította a homályos lépcsőházat: Erika neve mellett egy ultrahangfotó képe villant fel az értesítések között. Enci közvetlenül mellette állt, és a szeme sötét villámlással tapadt a férfi kezében remegő képernyőre. A feszültség szinte fizikai súllyal nehezedett a lépcsőfordulóra.
– Huszonnégy órájuk maradt – emelte fel a hangját Henrik, órájára pillantva, figyelmen kívül hagyva Ricsi sziszegő káromkodását. – Vagy aláírják a vételi nyilatkozatot, vagy holnap éjfélkor a hatóság rálakatolja a kapura a láncot.