Megtört pillantások a kopott linóleumon

Erzsi néni a negyediki korlátnak támaszkodva figyelte a lassan lefelé vánszorgó öregembert. A kémlelőnyílások mögött eltöltött évtizedek alatti diadalmas kíváncsiság most valami fojtogató, nehéz szorongásnak adta át a helyét a mellkasában. Mindig is tudta, hogy a ház falai rejtik a legotrombább titkokat, de Bordás professzor megtört háta láttán még az ő éles nyelve is cserbenhagyta.
Az idős mérnök nem nézett se jobbra, se balra. Nehéz, fáradt léptei gépiesen csapódtak a koptatott lépcsőfokoknak, miközben ajkai szünet nélkül, halkan mozdultak. „R az U per I… ezt mindenkinek tudnia kellene…” – mormolta maga elé rekedten, mintha a fizika szilárd képletei jelenthetnék az egyetlen kapaszkodót a megsemmisítő valósággal szemben. Nikola Tesla és a régi idők emléke most nem büszke kioktatásként, hanem egy haldokló világ utolsó segélykiáltásaként visszhangzott a lépcsőházorsóban.
Fent a negyediken Fekete Zoltán igazgatta meg a szemüvegét. A közös képviselő bürokratikus páncélján mély karcolást ejtett a főtörzs orrára csapott ajtaja, s a rendre és szabályzatokra épített tekintélye percek alatt omlott össze. Zavartan nyúlt a zsebébe a jegyzetfüzetéért, de nem volt mit felírnia: a Vászoly utca 6. törvényeit nem Fekete úr paragrafusai, hanem a falak mögötti elfojtott drámák írták.
Amikor a professzor elért az első emeletre, Erzsi néni nem húzódott vissza a lakásába. Csendben állt a félhomályban, s figyelte, ahogy az öreg remegő kézzel próbálja beilleszteni a kulcsot a zárba. Etelka parfümjének édeskés, idegen illata még mindig ott terjengett a fordulóban, gúnyos emlékeztetőül a tehetetlen magányra.
Az ajtó végül nyögve kitárult, majd halkan bezárult a megalázott ember mögött. A lépcsőházra visszatért a feszült némaság, de a vékony panel falakon túl mindenki tudta: a mai éjszaka után semmi sem marad már a régi a tízemeletes tömbben.