Magassarkú léptek a sötétben

A zseblámpák összevissza pásztázó fénykévéjében Bálint próbált észrevétlen maradni a másodfokú lincshangulat szélén. Elméletileg biztonsági őrként szokva volt a krízishelyzetekhez, de a kiégett elosztódoboz fojtogató füstje most messze nem jelentett akkora fenyegetést, mint a kabátja zsebében hisztérikusan rezgő telefonja. Erika neve villogott a kijelzőn – a kolléganőjéé a biztonsági cégtől, aki nem mellesleg a tegnap éjszakai, váratlan ultrahangkép küldője volt.
„Fel kell venned, Bálint, különben feljövök!” – állt az utolsó SMS-ben, amit még az áramkimaradás előtti másodpercekben kapott. És Erika nem levegőbe beszélt. A lépcsőház alsóbb szintjéről éles magassarkú koppanások visszhangoztak a sötétben, egyenesen a második emelet felé tartva. Bálint homlokán hideg verejték cseppjei gyűltek össze. Ha Enci a zseblámpájával hátrafordul, és megvilágítja a másállapotban lévő munkatársat, a lépcsőházban nem a villamos zárlat okozza majd a legnagyobb robbanást.
– Bálint, hol a fenében vagy? Gyere már, segíts fogni Kareszt, mielőtt meglép! – kiáltott vissza Enci a füstölgő elosztó mellől, mit sem sejtve a küszöbön álló katasztrófáról.
Bálint hátrálni kezdett a homályban, miközben lentől Lugosi Jenő tompa, éjszakai áriája szűrődött fel a szuterénből, mintha csak a kibontakozó dráma abszurd aláfestése lenne. Erika már a lépcsőfordulóban állt, szemeiben azzal a céltudatos pillantással, ami ellen Bálintnak egyetlen szolgálati szabályzata sem kínált védelmet. A döntés kényszere rászakadt: felvállalni a céges flört megkerülhetetlen következményét a párja előtt, vagy elsimítani a vihart, mielőtt a ház pletykahálózata lecsap rá.