Lincshangulat a sötétben

Mielőtt bárki reagálhatott volna Fekete Zoltán drámai bejelentésére, a második emelet felől fülsiketítő, torzított gitárbőgés rázta meg a lépcsőházat. Radó Károly, a szobájában dülöngélve, tövig tekerte a hangerőt a faltól falig érő Marshall erősítőin. Fogalma sem volt róla, hogy az illegálisan megcsapolt vezetéke, amelyre Bendi éjjel-nappal zúgó kriptobányái is támaszkodtak, már a végsőkig túlterhelte a ház elöregedett hálózatát.
A falak belerremegtek a mély hangokba, ám a dicsőség csupán pár másodpercig tartott. A félemeleti elosztószekrényből éles, fülsértő csattanás hallatszott, majd vakító kék szikraeső csapott ki a rézcsövek közül. A következő pillanatban az egész épület vaksötétbe borult: a transzformátor végleg megadta magát, teljessé téve a ház áramhalálát.
A hirtelen beálló sötétségben a pánik azonnal elemi erővel robbant ki. „Ezt nem hiszem el! Kimardt a villany!” – üvöltötte Szabó Gábor az első emelet felől, miközben Enci is kiszaladt a folyosóra, telefonja derengő fényével világítva maga elé. A lépcsőházban felharsanó káoszban a lakók dühe egyetlen pont felé fordult.
Dániel, Gábor és Enci a vaksötétben egymásnak feszülve, fojtogató égett szag közepette vonultak Karesz ajtója elé. A lincshangulat tapintható volt a sötétben, miközben Fekete úr hiába kiabált fentről, próbálva megállítani az elszabaduló indulatokat.