Levendulás zsarolás

Bálint automatikusan megrázta a vállát, és kihúzta magát, mint aki épp az Országos Törzskarból kapott bizalmas tiszti megbízást. Végtére is biztonsági őr volt, a rend és a határozottság egyetlen igazi szimbóluma ebben a széteső bérházban – még ha a taktikai öltözete jelenleg egy kissé megfakult melegítőfelsőre korlátozódott is. Óvatosan lelépett két lépcsőfokot, hogy közelebbről fültanúja lehessen a szuterénben készülő leszámolásnak, ám a cipője talpa árulóan megnyikordult a nedves betonton.
A sötétből Ricsi azonnal felé fordult, de a várva várt riadt meglepetés helyett pimasz vigyorral halászott ki a dobozából egy doboz osztrák öblítőt.
– Bálint bátyám! Csak nem a levendulás kell a szolgálati gúnyához? Negyven százalék kedvezmény, ha nem láttál semmit – suttogta a csempész, mintha a pincei korrupció a szomszédi jog része lenne.
Bálint egója akkora sebet kapott, hogy hirtelen levegőt is alig bírt venni.
– Én itt hivatalos megfigyelést végzek, Ricsi! – sziszegte halkan, miközben gyanakvóan pislogott a nyitott szuterénajtó felé. Odabentről rekedt, kimért morajlás hallatszott: a volt légiós és a katonás jövevény mintha egy régi térképet terítettek volna ki a folyosói homályban.
Mielőtt azonban Bálint fitogtathatta volna a hatalmát, az emeleten felkattant a lámpa, és Fekete Zoltán közös képviselő árnyéka vetült a lépcsőfordulóra.
– Ki garázdálkodik a pincében a házirend 4-es cikkelye ellenére? – dörrent meg a hivatalos hang. Bálint meglapult a sarokban; kénytelen volt belátni, hogy az éjszaka főhadnagya most nem ő, hanem a ház bürokráciája.