Léptek a félhomályban

Bálint még mindig a sötét lépcsőház felfelé vezető fokait bámulta, ujjai görcsösen kulcsolódtak a vasrácsos korlátba. Erzsi néni némán, tátott szájjal próbált levegőt venni mellette, de a döbbenettől egyetlen hang sem jött ki a torkán. A feszültséget Enci éles hangja hasította ketté, aki dühösen lökdöste át magát a gangon álló lakókon, egyenesen Bálint felé rontva.
– Milyen boríték, Bálint? – sziszegte Enci, miközben szemeiben vad harag égett. – Már megint elhallgatsz előlem valamit? Ne merj hazudni nekem!
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a földszinti rendelő felől nehéz, bizonytalan léptek hallatszottak. Dr. Szabó András kapaszkodott fel a lépcsőn, arca a zseblámpák szórt fényében fehéren világított, homlokán vastag cseppekben ült a veríték. Amikor meglátta a feszült csoportosulást, és köztük a jéghideg eleganciával várakozó Dr. Balog Henriket, hirtelen megtorpant. A doki rettegett a kényszerárverező ügyvédtől, akinek hatalmas kártyaadóságokkal tartozott.
– Mi ez a... ez a felfordulás? – hebegte a háziorvos szaggatottan, miközben gyanakvóan pislogott Melindára és a nő keze közt szorított fényképre. – Menjenek a lakásaikba! Nincs itt semmi látnivaló.
Balog Henrik szája szegletében vékony, reményteli mosoly derengett. Számára ez a sötét, pletykáktól terhes folyosó maga volt a tökéletes lehetőség. Melinda fotója és Szabó doki nyers pánikja nagyszerűen használható fegyverek voltak a kezében.
– Nagyon is van látnivaló, doktor úr – jegyezte meg Balog halk, fojtott hangon. – Úgy tűnik, a múlt végre utoléri ezt a házat.
Fekete Zoltán eközben egy dühös, bürokratikus mozdulattal belerúgott a sarokban álló korhadt faládába.
– Nem érdekel a családi cirkusz! – dörögte a közös képviselő. – Ez a lomtár tűzveszélyes, azonnal jegyzőkönyvbe vetetem!