A suttogás másolata

Balog Henrik egyetlen halk lépéssel közelebb lépett, jéghideg eleganciával nyújtva ki hosszú ujjait a megsárgult papír felé. Bezerédi Melinda riadtan rántotta hátra a fényképet, ujjai fehéredtek a szorítástól, ahogy a néhai Ferdinánd arcát a mellkasához szorította. Rettegése tapinthatóvá vált a sötét folyosón, szemei segítségért kutatva cikáztak a lakók feszült arcán.
– Ez a kép, Melinda, alapjaiban változtatja meg a hagyatéki eljárás jogi hátterét – suttogta Balog, és vékony ajkain megjelent a remény feszült mosolya. Már látta maga előtt, hogyan használhatja fel a közös múlt bizonyítékát a kényszerárverések felgyorsítására.
A pillanat törékeny csendjét Fekete Zoltán nehéz léptei zúzták szét. A közös képviselő zseblámpájának éles fénye a sarokban felejtett, korhadó faládákra vetült.
– Katasztrófavédelmi ellenőrzés van! Ez a lomtár tűzveszélyes, azonnal jegyzőkönyvbe vetetem, ha nem takarítják el a folyosóról! – dörögte bürokratikus szigorral, teljesen figyelmen kívül hagyva a kibontakozó családi drámát.
Dr. Bordás András sápadtan, remegő kézzel kapaszkodott a félfásba.
– Ez kész téboly... anarchia! – suttogta az öreg mérnök, akinek racionális világa végleg összeomlott az áramszünet sötétségében.
A fenti lépcsőforduló mély homályából azonban egy másik szempár is figyelte őket. Várkonyi Gábor, a paranoiás színész mozdulatlanul állt a korlát mögött, és mint egy szivacs, szívta magába a hangokat. Amikor a feszültség elérte a tetőpontját, Várkonyi előrehajolt, megköszörülte a torkát, és a sötétből tökéletes, hátborzongató pontossággal szólalt meg Erzsi néni rekedt, vádoló hangján:
– A barna boríték, Bálint... hová tetted?
Bálintnak meghűlt a vér az ereiben. Megpördült, és felbámult a vaksötét emelet felé, miközben a mellette álló, valódi Erzsi néni döbbenten, némán tátogott a meglepetéstől.