A múlt árnyéka a lépcsőfordulóban

A lépcsőház feszült csendjét a bejárati kapu nehéz kattanása törte meg. A sötétből egy karcsú alak lépett elő, kezében egy viharvert, megsárgult szélű kartonlappal. Bezerédi Melinda volt az, a néhai Ferdinánd lánya, aki óvatosan kerülgette a katasztrófavédők által hátrahagyott vizes tömlőket a félhomályban. Ahogy felért az első emeleti fordulóba, Fekete úr zseblámpájának kereszttüzében azonnal felismerte Bálintot és a mellette álló Erzsi mamát.
– Ezt az öreg fiók mélyén találtam, Erzsi mama. Úgy éreztem, látnia kell – mondta Melinda halk, reményteli hangon, és felmutatta a vastag fotópapírt. A képen Erzsi mama állt a néhai öreg Bezerédi Ferdinánd mellett, előttük pedig gyermekként Melinda, Enci és Bálint mosolyogtak a kamerába.
Szilágyi Marika azonnal nyújtotta a nyakát, elfelejtve a kezében lévő rántott húst. Szeme kikerekedett a megdöbbenéstől, ahogy meglátta a gyerekkori arcokat a közös képen.
– Szent isten... hát ti már akkor is egy család voltatok? – suttogta Marika, és a folyosói pletyka gépezete máris könyörtelenül beindult.
A szomszédos ajtó ekkor csattanva tárult ki. Dr. Bordás András lépett ki a küszöbre, arca vöröslött a dühtől az áramszünet miatt.
– Ha Nikola Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, akkor ma meg lennénk lőve, maguk meg itt családi fényképeket nézegetnek a vaksötétben! R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kellene, ahelyett, hogy itt suttognak! – dörögte az öreg mérnök.
Balog Henrik dörzsölt ügyvédi tekintete azonnal rávetült a képre, majd Melinda arcára. Megérezte, hogy ez a régi darab papír olyan titkokat és tulajdonjogi szálakat bogozhat ki, amelyek teljesen átírhatják a ház jövőjét, és közelebb vihetik őt a kiszemelt lakások megszerzéséhez.