A rózsaszín matrica hatalma

Bálint épp azon rágódott, hogyan magyarázza ki a bizonyítványt Encinél, amikor a lépcsőház sötétjét hirtelen kettéhasította egy gyanúsan erős, hideg fénysugár. Fekete Zoltán rontott fel a fordulóba, kezében egy gigantikus, ipari zseblámpával és egy tekercs fényvisszaverő ragasztószalaggal, mögötte pedig szorosan ott loholt Balog Henrik, akinek az arcára fagyott, dörzsölt ügyvédi mosolya valamiért perverz reménységgel telt meg a katasztrófavédelmi hercehurca közepette.
Zoltán nem a feszült családi drámát vette észre, hanem azt a három darab, gyanús márkájú, osztrák öblítős flakont, amit Székely Ricsi felejtett a folyosó sarkában egy kartondoboz tetején.
– Ez felháborító! Menekülési útvonalon éghető folyadék és éghető műanyag? – dörögte a közös képviselő, miközben azonnal előrántott a zsebéből egy neonrózsaszín, „SZABÁLYTALAN TÁROLÁS” feliratú büntetőcédulát, és teátrális mozdulattal ráragasztotta a dobozra. – Azonnali hatósági bírságot von maga után! A katasztrófavédők még el sem mentek, de a ház máris anarchiába süllyed!
Erzsi néni meg sem rezzent, szorítása csak még jobban rátelepedett Bálint csuklójára, de Szilágyi Marika dühösen rontott ki a félemeleti ajtón, kezében egy félkész rántott hússal.
– Zoltán, maga megőrült? Áram nincs, a fél pince úszik, maga meg itt matricázik a sötétben? – kiabálta Marika, miközben majdnem rálépett a kényszerárverező ügyvéd méregdrága, olasz bőrcipőjére. Balog Henrik csak finoman hátralépett, és megigazította a nyakkendőjét. Számára minden egyes újabb lakóközösségi bírság csak közelebb hozta a pillanatot, amikor a társasház végleg bedől, és ő fillérekért söpörheti be a zálogosított lakásokat.