A boríték ára

A folyosó sarkaiba húzódó lakók moraja kísérte a zseblámpák hideg, pásztázó fényét, ahogy a katasztrófavédők elindultak a lépcsőn Fekete Zoltán és Balog Henrik kíséretében. Bálint igyekezett észrevétlenül visszahúzódni a homályba, ám a másodikon, a kovácsoltvas korlát árnyékában egy száraz, csontos szorítás kulcsolódott a csuklójára. Erzsi néni állt előtte, köténye alatt még mindig ott lapult a Melindától megszerzett fénykép, de a szemében már egy sokkal fojtogatóbb fegyver villogott.
– Hová olyan sietősen, fiam? – sziszegte az öregasszony, és olyan közel lépett, hogy Bálint érezte a belőle áradó dohos levendulaszagot. – Azt hiszed, ez a hatósági cirkusz eltereli a figyelmet? A barna boríték még mindig nálam van. Ha nem fizeted ki az én részemet is ebből a koholt kényszerfelújításból, Enci még ma éjjel megtudja az igazat Erikáról meg arról a titkolt porontyról a rendelőből.
Bálint torka elszorult, ujjai ökölbe szorultak a biztonságiőr-egyenruha durva anyagán. Pontosan tudta, hogy Erzsi néni hálózata a ház minden apró titkát pókhálóként szövi át, és ha a boríték tartalma napvilágra kerül, a közös életük Encivel végleg megsemmisül. Melinda dühösen, tehetetlen haraggal figyelte őket a folyosó végéről, miközben odalent Balog Henrik száraz, parancsoló hangja visszhangzott a lépcsőházban, újabb ajtók feltörésével fenyegetőzve.