Lépések a kőlapon

Bálint feltépte a tejüveges ajtó rézkilincsét, és kikerekedett szemmel lépett ki a zöld szárnyú rendelőből a földszinti folyosó hűvösére. A háta mögött dr. Szabó elfojtott sziszegéssel intett Erikának, hogy húzódjon beljebb az árnyékba a nyűgösködő babával. A folyosó kőlapjai hidegen verték vissza Bálint sietős lépteit, de alig tett három lépést a kapualj felé, a lift melletti sötét sarokból előlépett Vincze Erzsébet.
Erzsi néni karcsúsított, kopott télikabátjában állt a korlát mellett, kezében egy nehéz műanyag szatyorral. Két éles, szürke szeme pontosan Bálint izzadt homlokára tapadt, mintha egyenesen a gondolataiban vájkálna.
– Olyan zaklatottnak tűnik, Bálintka – szólalt meg halk, mégis átmetsző hangon az idős asszony. – Csak nem a doki úrnál járt? Marika néni épp az imént mondta odalent a boltban, hogy Szabó doktor úrnak már a villanyát is ki akarja kapcsoltatni Fekete úr, annyi a elmaradása. De maga ne aggódjon! Enci épp most indult le a másodikról egy csomag mosóporért, mondtam is neki, hogy maga lent van.
Bálint torkát szorította a szorongás. Erzsi néni mozdulatlanul figyelte a fiú minden apró rezdülését, miközben a szatyor alján megcsörrentek a tejesüvegek. A lépcsőház felől magassarkú cipő ütemes koppanása közeledett: Enci már az első emeleti pihenőnél járt.