Kódolt fenyegetés

A második emeleti, félhomályos lakásban Kelemen Dániel riadtan rezzent meg, amikor az íróasztalán heverő kijelző éles fénybe borította a sötétedő szobát. A pislákoló mennyezeti lámpa csikorgó zúgása felerősödött, ahogy a ház hálózata megfeszült az alsó szinteken zajló áramfelvételtől. Dániel száraz torkát nyelve nyúlt a telefonjáért, amelynek kijelzőjén egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott.
„A tegnap esti döntésed nem marad következmények nélkül. A szerver logfájljai megvannak. Fél órád van, mielőtt a barna boríték megérkezik a közös képviselőhöz.”
A gyomra görcsbe rándult. A tegnap éjszakai, kétségbeesett kattintás – az adatsorok törlése és az átutalási kódsor kiszivárogtatása –, amiről azt hitte, a megváltást hozza el neki a kiégett mindennapokból, most hurokká szorult a nyakán. Remegő kézzel csúsztatta zsebébe a készüléket, és a bejárati ajtó kémlelőnyílásához lépett.
A folyosó nyirkos csendjében Fekete Zoltán lépegetett mérgesen, vaskos mappáját szorongatva a biztosítéktáblák felé. Odalent, a földszinti rendelő zárva tartott ajtaja mögül fojtott férfihangok morajlása szűrődött ki. Dániel az erkélykorlátra tapasztotta a tenyerét: a ház feszült, megfigyelt hálójában mindenki fogoly volt, de a saját csapdáját ő maga állította fel tegnap éjjel.