A hitelcsapda árnyéka

A harmadik emeleti félkész lakás ajtajában Molnár Máté a vakolatporos korlátnak támaszkodva nézte a bank legújabb fizetési felszólítását. Bianka elfojtott zokogása átszűrődött a felújítás alatt álló falakon; az elszabadult építőanyag-árak és az egekbe szökő törlesztőrészletek végleg felemésztették a megtakarításaikat. A lépcsőház feszült csendjét most kimért, ütemes léptek zaja törte meg.
Dr. Balog Henrik, a tizedik lakás kényszerárverező ügyvédje emelkedett ki a homályból. Élre vasalt öltönyén megcsillant a pislákoló folyosói lámpa fénye. Nem sietett; minden mozdulatából a szigorú, jeges magabiztosság áradt, ami mindig megbénította a bajba jutottakat.
– Jó estét, Máté – szólalt meg halk, mégis fojtogatóan éles hangján, miközben bőrtáskájából előhúzott egy letisztult, iktatószámmal ellátott iratot. – Látom, a felújítás elakadni látszik. Kár érte, gyönyörű ingatlan. De a pénzintézet türelme lejárt. A kamatforduló utáni elmaradásukat a társaságunk kész átvállalni – persze, a szokásos vételi opción keresztül.
Máté ökölbe szorította a kezét. A szája kiszáradt, a torkát kaparta a vakolatpor és a tehetetlen düh. Pontosan tudta, mit jelent Balog ajánlata: a lakásuk töredékáron kerülne az ingatlancápa szürke befektetőcsoportjához, őket pedig utcára tennék.
– Nem adjuk el – préselte ki a fogai között Máté, de a hangja megbicsaklott. – Szerezünk pénzt. Bianka eladja a műhely berendezését, én pedig plusz műszakot vállalok.
Balog Henrik arca egyetlen izommozdulattal sem árulta el az érzelmeit. Csak egy finom, lenéző mosolyt engedett meg magának, ahogy a papírt Máté kezébe nyomta.
– Holnap délig van idejük aláírni a szándéknyilatkozatot. Utána elindul a végrehajtási eljárás. Gondoljon a menyasszonyára is, Máté – tette hozzá, majd megfordult, és a sötétedő lépcsőházban lefelé indult.