Kihunyt neonok árnyékában

A harmadik emeleti folyosó feszült csendjét hirtelen nem emberi szó, hanem egy mélyről jövő, fémes csattanás törte meg az alagsor felől, amit egy tompa, sistergő pukkanás követett. A Vászoly utca 6. sárgás lépcsőházi lámpái kétszer pislantak, majd végleg kialudtak, sűrű, fojtogató sötétségbe borítva az egész épületet. Csak a lépcsőfordulók zölden derengő vészvilágításai hagytak hosszú, kísérteties árnyékokat a falakon, kiemelve dr. Balog Henrik merev arcvonásait és a fiatalok riadt tekintetét.
Az első emeleten szinte azonnal csapódott egy ajtó. Vincze Erzsébet – a ház lakóinak csak Erzsi néni – nehéz fém zseblámpájával a kezében lépett ki a folyosóra, melynek éles fénykévéje azonnal felhasította a homályt. „Na, tessék! Megmondtam! Hát persze, hogy megint a hálózat!” – kiáltotta fel a lépcsőházba, hangjában azzal az elszántsággal, amivel 1984 óta őrizte a ház rendjét. Nem volt szüksége világításra, vakon is ismerte a lépcsőfokok minden apró hibáját. Lámpáját egyenesen a harmadik emeletre irányította, pontosan az ügyvéd jéghideg arcára célozva. „Csak nem az ügyvéd úr fagyos szerződéseitől ment el a feszültség?”
Mielőtt Balog Henrik válaszolhatott volna, egy másik ajtó is nyílt. Kovács Tibor, a 74 éves özvegy villanyszerelő csoszogott ki kopott papucsában, kezében egy gépzsírszagú, nehéz bőrtáskával. „Hagyja már azt a lámpát, Erzsi, elvakít!” – morogta Tibor bá, de a szeme már rutinosan kereste a falba süllyesztett elosztószekrényt. „Biztos a hetediken pörögnek megint azok a fura számítógépek, vagy a harmadikon zárlatos valami. De amíg én élek, itt nem lesz sötétség.” Az idős ember azonnal bütykölni kezdte a biztosítéktáblát, miközben Erzsi néni hűséges fegyverhordozóként tartotta neki a fényt, büszkén irányítva a mentési munkálatokat.
A sötétség és a váratlan hiba pillanatok alatt kicsalta a többi lakót is a lakásokból. Dr. Bordás András dugta ki a fejét a kilences ajtón, és azonnal kinyilatkoztatott a sötétbe: „R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kellene! Ha Nikola Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, most gyertyával botorkálhatnánk, mint a középkorban!” Fekete Zoltán, a közös képviselő a telefonja vakujával világítva rohant lefelé a lépcsőn. „Ez szabálytalan! Ki fogja fizetni a sürgősségi javítást? A felújítási alapból egy fillért sem engedek!” – méltatlankodott, miközben Dezső bá és Ricsi félmosollyal nyugtatták a háttérben.
Erzsi néni azonban egyetlen határozott kézmozdulattal intette le a közös képviselőt, miközben a másik kezével óvón húzta maga mögé a megriadt Biankát. „Zoltán, maga csak hallgasson a szabályzataival! Tibor megoldja, ahogy mindig. Maguk meg, fiatalok,” fordult Biankáék felé, „menjenek csak be hozzám egy meleg teára, amíg ez a jéghideg úriember itt kísért a sötétben.” A sötétség leple alatt a ház lakói, ha csak egy pillanatra is, de egyetlen védelmező szövetséggé kovácsolódtak a külső fenyegetéssel szemben.