Két rózsaszín vonal a földszinti homályban

A másodikon egy ajtó csapódott elviselhetetlen hirtelenséggel. Kovacovic Enikő Klára, a házban csak Enciként ismert fiatal szociális gondozó zihálva, zakatóló szívvel rohant le a lépcsőfokokon. A szociális otthonban nyolckor kezdődött a műszakja, és a cipzárja megszorult a kopott télikabátján, miközben a vállán egyensúlyozott túltömött, szövettáskáját. A vékony falakon át még hallatszott Karesz gitárjának halk, fülsértő gerjedése, de Enci már csak a menekülésre tudott gondolni – a ház fojtogató feszültsége és a saját belső nyugtalansága elől próbált futni.
Ahogy a földszinti kanyarban elvétette a lépést a szétnyílt linóleumon, a táskája éles hanggal beakadt a korlát szürke kovácsoltvas szélébe. A varrás elpattant, a vászon szétszakadt, és a táska gyomrából iratok, hegesztőpálcák, egy félkész szendvics és egy felbontott papírdoboz tartalma szóródott szét a hideg kőpadlón. Enci kapkodva, kétségbeesett arccal szedte össze a szétszóródott dolgait. Észre sem vette, hogy a lépcső alatti sötét zugba, a dohos radiátor tövébe gurult egy keskeny, fehér műanyag pálcát rejtő tasak, amit ő maga is alig tíz perce gyűrt a táskája aljába, anélkül, hogy merészelt volna ránézni az eredményre. Az orrát fújva, zihálva vágódott ki a nehéz bejárati ajtón a hajnali ködbe.
Pár perccel később Szilágyi Marika gördítette fel a földszinti kisbolt nyikorgó redőnyét. A fém hangja bezenegte a teljes lépcsőházat. Ahogy a seprűvel kilépett az ajtó elé, hogy a befordult faleveleket eltakarítsa, a szemét elkapta a radiátor melletti fehér villanás. Marika néni, aki harminc éve látta a ház minden lakójának örömét és nyomorát, lehajolt a szűk résbe, és óvatosan kiemelte a műanyag pálcikát. A kis ablakban két halvány, de félreérthetetlen rózsaszín csík lüktetett.
„Szent ég...” – suttogta Marika, miközben árgus szemekkel forgatta a tárgyat. A bontott papírborításon még ott virított a friss gyógyszertári bliszter sarka. Pontosan tudta, ki futott le az imént úgy, mintha az ördög üldözné. Enci még meg sem nézte, a félelem és a kapkodás elragadta, mielőtt szembesülhetett volna a valósággal. Marika óvatosan a köténye zsebébe süllyesztette a tesztet, de a szeme már a lépcsőházat pásztázta.
Nem kellett sokáig várnia. Kovács Tibor bá ballagott le az elsőről a reggeli tejesüvegért, nyomában a fürkésző tekintetű Erzsi nénivel. Marika a pult mögé lépve, halkan felhajtotta a köténye szélét. „Tibor bá, ha én magának valamit mondok... a második emeleten hamarosan új időszámítás kezdődik” – mormolta rejtélyesen. Mire Tibor kifizette a tejet, a halk suttogás már megállíthatatlanul indult el a gangon felfelé: vajon a Bálint szögletes állát örökli majd a kicsi, vagy Enci szívós, csendes természetét, ha végre kiderül, fiú érkezik-e a Vászoly utca 6.-ba, vagy kislány.