Kábelégés a szocialista alumíniumon

Ahogy Tibor bá elgyötört ujja megérintette a koromfekete kismegszakítót, a műanyag borítás száraz pörsenéssel vált le a túlhevült alumíniumvezetékről. A salétromos lépcsőházban azonnal sűrűbbé vált az égett bakelit fojtogató szaga, ami szilárdabb jelenlétnek tűnt, mint a ház harmincéves gépészete bármikor az utóbbi évtizedben. „Na, látják, erről beszélek!” – vágta rá dr. Bordás András, miközben a sárga fénycsóvát tüntetőleg a szekrény mélyére irányította. „R equals U per I, ezt minden tisztességes állampolgárnak tudnia kellene! Én még ettem a háromforint-hatvanas kenyérből, de már akkor is tudtuk, hogy a negyedik emeleti terhelést nem erre a szocialista alumíniumhálózatra méretezték. Ha Nikolai Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, most meg lennénk lőve, de ezzel a gányolással ő sem tudna mit kezdeni.”
Kovács Tibor megfontolt hümmögéssel válaszolt csupán, miközben a csavarhúzó szigetelt szárával óvatosan megkocogtatta a megolvadt fázissínt. A hetvennégy éves ex-villanyszerelő pontosan tudta, hogy a problémát nem a fizika elmélete, hanem a negyedik emeletről szivárgó, gyanúsan magas éjszakai áramfogyasztás okozta. Szabó Gábor az olajos rongyát gyűrögette a háta mögött; a homlokán kövér izzadságcseppek gyűltek össze a sötétben, ahogy a műhelyébe vásárolt, még ki sem fizetett diagnosztikai műszerek sorsára gondolt. Egy újabb túlfeszültség-hullám nemcsak az áramkört, de az utolsó tartalékait is elégette volna.
A lépcsőfokok felől ekkor szigorú, ritmikus léptek zaja törte meg a fojtott durmogást. Fekete Zoltán, a negyedik emelet szabálymániás közös képviselője ereszkedett alá a homályból, élére vasalt melegítőnadrágjában, kezében egy ipari teljesítményű LED-lámpával, amelynek éles, hideg fénye kíméletlenül leplezte le a falakon repedező mészréteget. „Mi folyik itt, uraim? A társasházi szabályzat 14-es cikkelye egyértelműen kimondja, hogy a közös tulajdonú elektromos elosztókhoz kizárólag szakképzett, a közösség által megbízott személy nyúlhat!” – harsogta hivatalos éllel a hangjában, miközben a fénycsóvát egymás után sütötte el a jelenlévők arcába.
Dániel a háttérben meghúzódva, a falnak támaszkodva figyelte a jelenetet. A monitorok kék világának kikapcsolásával hirtelen meztelenné vált a lakótelepi valóság: a bürokrácia, a műszaki romhalmaz és a vékony falak mögött elfojtott szorongások találkozási pontja. Pár lépéssel feljebb, a hetedik emelet irányából egy ajtó halk kattanással záródott be – Sipos Bendi valószínűleg most kapkodta ki a tápfejeket a túlhajtott bányászgépeiből, mielőtt a közös képviselő a biztosítékok számolásába kezdene.
„Zoltánka, maga csak ne szabályzatozzon a sötétben!” – morogta Tibor bá anélkül, hogy hátrafordult volna. „Ha nem nyúlok hozzá, a felújítási alapból fizethetjük ki az egész emelet kábelezését. A főrelé leoldott, a kismegszakító meg ráolvadt a sínre. Valaki nagyon tekeri a villanyórát ebben a házban, és nem a tízórási híradó miatt.” A közös képviselő arca elfehéredett a hideg LED-fényben; a ház pénzügyi egyensúlyának törékeny látszata és saját, gondosan felépített hivatali autoritása egyszerre forgott kockán a negyvenéves bakelitszagban.