Vakfolt a közös kapcsolószekrényben

Dániel még fel sem dolgozhatta a monitorok hűvös fénye mögött megfogalmazódott elhatározását, amikor a falon belüli szellőzőkürtő felől tompa, kék színű villanás kíséretében éles pattanás visszhangzott végcollection. A három kijelző egyetlen szempillantás alatt aludt ki, és a lakásra olyan sűrű, nehéz sötétség borult, amit csak a Vászoly utca 6. vékony panelpanelei mögül felsejlő gépészeti zúgás hirtelen elhallgatása tett még fojtogatóbbá. A folyosón megszakadt az elektromos lüktetés, s a hűtőgépek megdermedt kompresszorainak csendjét hamarosan ajtónyitódások jellegzetes nyikorgása törte meg.
Dániel a telefonja halvány fénysugarát maga előtt tartva lépett ki a folyosóra, ahol dr. Bordás András már ott állott a saját, nosztalgikus sárga fényű zseblámpájával. „Na ugye, megmondtam!” – dünnyögte az öreg mérnök, s a fénycsóvát a falba süllyesztett, málló szürke fém kapcsolószekrényre irányította. „Ohm törvényét nem lehet átverni semmilyen modern hókuszpókusszal. Ha Nikolai Tesla láthatná ezt a hatvanas évekbeli alumíniumvezetékes hálózatot, rögtön megértené, miért vagyunk most meglőve. Túlterhelték a fázisokat, uraim, tiszta sor!”
Eközben az alsóbb szintről nehéz, csoszogó léptek zaja hallatszott. Kovács Tibor bá emelkedett ki a lépcsőház homályából, csavarhúzóval a kezében, az álla alá szorított kis elemlámpával. A hetvennégy éves nyugdíjas villanyszerelő arcán a régi szakik megingathatatlan nyugodalma tükröződött. Néma fejrázással nyúlt a megvetemedett ajtajú szekrényhez, melynek résén át halvány égett bakelit- és műanyagszag szivárgott ki a közös térbe. Tibor bá rutinos, lassú mozdulatokkal tisztította meg a biztosítéktáblát, miközben a megszokott, morgós csendjét most átjárta a szomszédok iránti elfojtott felelősségérzet.
A lépcsőfordulóban váratlanul megjelent Szabó Gábor is, kezében egy olajos ronggyal, sápadt arccal. Az autószerelő tekintetében nem a műszaki hiba miatti bosszúság, hanem az a zsigeri rettegés tükröződött, ami hónapok óta fojtogatta: vajon egy újabb hálózati túlfeszültség nem tette-e tönkre a méregdrága műhelygépeit vagy a lakásban még éppen működő háztartási eszközöket, amelyeket egy esetleges csőd szélén egyensúlyozva képtelen lenne pótolni.
A szűk, salétromos levegőjű folyosón összezsúfolódott emberek a félhomályban szinte egymás szívverését is hallották. A kialudt fények lemeztelenítették a házat: a képernyők, a hangos televíziók és a mesterséges zajok hiányában a lakók ott álltak a maguk nyers, elfojtott drámáival. Ahogy Tibor bá ujjai között finoman megreccsent a főrelé műanyag háza, mindannyian tudták, hogy ez a sötétség nem csupán a kiégett vezetékekről szól, hanem az életüket feszítő, láthatatlan túlterhelésről is.