Keresés a homályban

Fekete Zoltán elsőként ereszkedett le a földszinti kőlépcsőn, miközben a zseblámpája fénye a zokogó Ida arcára tévedt.
– Nyugodjon meg, Bella! – szólt rá szokatlanul nyers, mégis határozott hangon a közös képviselő. – Zoltán ma is körbejárt a házban az áramtúlterhelés miatt, és a kapu zárva volt. A gyerek nem mehetett ki az utcára.
Székely Ricsi félretette a kávés termoszt a korlát szélére, és a szuterén homályos lejárata felé intett. Dühös, feszült mozdulatain látszott, hogy a gondtalan csempész álarca mögül most előbukkant a tenni akarás.
– Lent megnézem a raktárakat és a pincét. Hátha a sötétben eltévedt – mondta Ricsi, s már indult is lefelé a nyirkos lépcsőkön.
Dániel a gangról követte a kavarodást. Sietve indult meg a földszint felé, de tekintete önkéntelenül is Dr. Szabó rendelőjének frissen bekattant ajtajára tapadt. A sötét üveg mögött fojtott, kapkodó neszezés hallatszott. Horváth Bianka a harmadik emeleti korlátra támaszkodva remegő kézzel figyelte a történéseket, míg Dr. Balog Henrik a saját ajtórése mögül szorongva leste a folyosót.
– Miri! – kiáltott Dániel is a belső udvar felé, ahogy az alsó szintre ért. A hálózat túlterhelt biztosítékai még mindig hallgattak a falakban, s a vak sötétség pattanásig feszítette mindenki idegeit.