Képernyőfény a kilincsnél

A rozsdás kilincs fémes csikordulással engedett Dániel súlya alatt, de mielőtt a szuterén koromsötét nyílásába léphetett volna, a zsebében meglódult a telefonja. A kijelző éles, szintetikus rezgése nem a megszokott üzenethang volt, hanem az a halk, kettős csipogás, amit tegnap éjjel állított be – a kapkodva letöltött, titkosított alkalmazás értesítése.
Dániel ujja megállt a hideg vasalaton. Hideg izzadságcsepp gördült le a tarkóján, ahogy felvillant előtte a tegnap esti elhibázott lépése: a döntés, amit a kiégés és a kétségbeesés szült, s amiről azt hitte, a hajnal homályában nyomtalanul eltemethet. A telefon kijelzőjén egyetlen névtelen sor állt: „A tegnapi fájlt feldolgoztuk. A folyamat visszavonhatatlan.”
A fojtogató szorongás azonnal átvette az uralmat a testén. Kényszeresen nézett körül a félhomályos lépcsőházban, mintha a dohos falak mögül valaki őt figyelné. Fent, a földszinti postaládáknál Bálint éppen egy vastag, barna borítékot próbált a kabátja belső zsebébe gyűrni, ám Enci éles pillantása azonnal megakasztotta a mozdulatot. Enci nem szólt egy szót sem, de a teste megfeszült a gyanútól, miközben Fekete Zoltán még mindig Bordás professzor képletén hűlt.
Dániel görcsösen szorította a telefont, a szája kiszáradt. A szuterénből kiszűrődő kaparászás elhalványult a fejében lüktető vérzaj mellett. Bármi is rejtőzött odalent a sötétben, már nem az volt a legégetőbb fenyegetés: a tegnap esti titok önálló életre kelt, és a hálózat most visszahálózta őt a Vászoly utca 6. dohos falai közé.