Képernyőfény a homályban

Dániel a korlát hideg fémébe kapaszkodva húzódott hátrébb a dühösen vitatkozó szomszédok mögül. Remegő ujjal koppintott a kijelzőre. A frissen érkezett üzenet betűi élesen vágódtak a szemébe: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel a rendszerben. A sötétség nem takar el mindent.” A tegnap esti kétségbeesett döntése – amikor a saját nyomait próbálta eltüntetni az adathalmazban – hirtelen visszacsapott rá. A szorongás gombócként szorult a torkára; most már biztos volt benne, hogy a házban valaki pontosan figyeli minden mozdulatát.
Közben a főelosztó körüli káoszban felbukkant az idős Dr. Bordás András is. A professzor zakóját kapkodva magára öltve állt meg a lépcsőpihenőn, és botjára támaszkodva emelte fel a hangját.
– R egyenlő U per I, ezt minden művelt embernek tudnia kellene! – méltatlankodott Bordás bácsi, miközben Fekete úr és Tibor bá felé bökött a botjával. – Ha Nikola Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, most mind meg lennénk lőve! Káosz van itt, nem szakértelem!
Szabó Gábor riadt tekintettel pillantott a füstölő szekrényre, majd a háttérben kővé dermedt Dánielre. A folyosó sötétje és a kénes bűz fojtogatta a lépcsőházat. Dániel tehetetlenül szorította a telefont a zsebében, miközben a lakók fenyegető morajlása közepette megbizonyosodott róla: a tegnapi titka többé már nem csak az övé.